Idén, március 22-én immár huszonkilencedik alkalommal emlékeztünk meg a víz világnapjáról. Mindeközben a vízválság továbbra is kiszolgáltatottá teszi a lakosságot, világszerte. A víz kérdése rendkívül sokrétű. A kormányzás határozza meg a vízhez való hozzáférést, és ez aránytalanul nagy mértékben érinti a társadalom peremére szorított embereket. A városi tipológiák egy másik nagy befolyással rendelkező tényezőt jelentenek. A felszín alatti vízforrások túlszivattyúzása Hanoi vízigényének kielégítése érdekében például azt eredményezte, hogy arzén került a vietnami falusi kutakba. Mi a megoldás erre, ha van egyáltalán? Kinek a felelőssége a válságba került, legfontosabb erőforrásunk?
A kormányzati szintű szakpolitikákhoz számos példa kapcsolódik a hagyományos vízinfrastruktúrákra, amelyek generációk óta fenntartják a közösségeket. Az ilyen ősi vízgyűjtési, víz-védelmi és gazdálkodási technikák, amelyek különböző kultúrákban épített formában valósultak meg, hasznos kereteket kínálnak a vízhez való jobb hozzáférést biztosító jövő megteremtéséhez.
A vízgyűjtő infrastruktúra leglátványosabb és legjobban elaborált példái az indiai szubkontinensen a lépcsős kutak (mint az alábbi képen látható Chand Baori, India legmélyebb kútja). A koncepció egyszerű; több emelet mélyre ásnak a föld alá, hogy elérjenek egy olyan szintet, ahol a talaj mindig vízzel telített. A felszínről lépcsőket építenek – innen ered az elnevezésük -, hogy le tudjanak jutni a vízhez. India aszály sújtotta területein az épített lépcsőkutak egész évben ellátnák a lakosságot, és létfontosságú hozzáférést biztosítanának a víztároló és öntözőrendszerekhez.
A legérdekesebb azonban az, hogy a lépcsőkutaknak nem kifejezetten csak haszonelvű céljuk volt. A vízhez való hozzáférés biztosítása mellett a lépcsőkutak, mint például a rádzsasztáni Chand Baori (fenti kép), társadalmi térként is funkcionáltak. A lépcsőkutak enyhülést nyújtottak a hőség elől, és fontos helyszínei voltak a vallási eseményeknek. Az évszázados elhanyagoltság és a talajvízszint csökkenése miatt évszázadokig használaton kívül álltak, és az indiai brit kormány felügyelte a lebontásukat, miután a kutakat egészségtelennek és higiéniátlannak nyilvánították.
Az olyan tipológiák, mint a lépcsőkutak azonban nem csak a múlt relikviái; ugyanolyan hasznosak és szükségesek a napjainkban is. Rádzsasztánban számos kutat helyreállítottak, lehetővé téve, hogy a kulturális emlékek újra betölthessék korábbi meghatározó szerepüket. Többek között a dzsódhpur-i Toorji’s Stepwell (fenti képen) nemrég került helyreállításra, mint egy közösségi regenerációs projekt találó példája. A napi karbantartást önkéntesek végzik, és mára népszerű fürdő- és gyógyhellyé vált.
A globális tervezőcégek és a társadalmi vállalkozók közötti partnerségek esővíztartályok formájában megvalósuló projektekhez vezettek – gyakorlatiasabb megoldások egy sürgető problémára. A kutak helyreállítása azonban kiemelt prioritást kapott, és ez a rangsor kiemeli a közösség számára gyakorlati és szimbolikus jelentőséggel egyaránt bíró projektek helyreállításának belső értékét.
Ezek a kutak azonban viszonylag kisebb területre koncentrálódnak, és vannak olyan vízinfrastruktúra-megoldások, amelyek egy szélesebb hálózat közepén léteznek. Idén a World Monuments Fund a perui Yanacancha-Huaquis kultúrtájat is felvette a megfigyelési listájára – és ez a helyszín kiemeli néhány ilyen megoldás tartós erejét.
A World Monuments Fund egy magán, nemzetközi, nonprofit szervezet, amelynek feladata a világ történelmi építészeti és kulturális örökségi helyszíneinek megőrzése terepmunka, érdekképviselet, támogatások, oktatás és képzés révén.
A Cañete folyón átívelő táj a csatornák, víztározók és gátak kiterjedt hálózatának ad otthont, amelyet a legelők és szántóföldek öntözésére szolgáló forrásvíz visszatartására, elterelésére és szűrésére használtak. Ez a 10. és 14. századra visszanyúló hálózat hatékony vízgazdálkodást biztosított a Cañete folyó medencéjében élő közösségek számára. Napjainkban ennek az infrastruktúrának a nagy részét nagyrészt felhagyták. 2013 óta Miraflores vidéki közössége, az Instituto de Montaña, a Nor Yauyos Cochas Tájvédelmi Terület és az IUCN együtt dolgozik a táj megőrzésén. Az együttműködésen alapuló megközelítés megfelelő, figyelembe véve a terület érzékeny jellegét, a „szürke és zöld” rendszert alkalmazzák, amely a szürke (épített) és a zöld (természetes) megoldások hibridje.
Ami különösen csodálatra méltó ebben a megközelítésben, az a kis szénlábnyom – az új épített beavatkozások a teljes projektnek csak kis százalékát teszik ki. A Yanacancha vizes élőhelyet például kibővítették és vízállóbb, tartósabb oszlopokkal kerítették újra, amelyek egyben a vizes élőhelyet is védik a túllegeltetés ellen. Néhány esetben a helyreállítás szükségessé tette a felhagyott csatornák és kutak rehabilitációját, hogy azok összegyűjthessék a csapadékot. A hibrid megoldások hasonlóan minimálisak voltak – PVC-csöveket telepítettek az ősi kőrendszerek mellé, hogy az esővizet a legelőkre vezessék.
Ezen ősi technológiák újjáélesztése a perui Andokban a helyi vízellátás javulását eredményezte, és lehetővé tette, hogy a pásztorok nagyobb területeket használhassanak az állatállomány takarmányozására. Ez azt is jelentette, hogy a környező ökoszisztéma is ellenállóbbá vált az éghajlatváltozással szemben.
Peru fővárosában mintegy 1,5 millió ember nincs bekötve az ivóvízhálózatba vagy a csatornahálózatba. Sok szegényebb limai háztartás tartálykocsikból szerzi be a mindennapi tevékenységekhez és a fennmaradáshoz szükséges vizet. Indiában a lakosság mintegy fele naponta súlyos vízhiánnyal küzd. A rádzsasztáni lépcsőkutak és a perui Andok öntözőcsatornái, ha közvetve is, de mindkét országban megoldást jelentenek a szélesebb körű vízproblémák enyhítésére. Ez a két technológia kiemeli az ősi vízgazdálkodási rendszerek hosszú távú hatásait, és azt, hogy mennyire fontos szerepet játszanak még ma is a világ élhetőbbé tételében.
