A múlt spekulációjából a jelen és a jövő valóságába: az úszó városok
Az éghajlatváltozás hatása napról napra nagyobb benyomást gyakorol az emberiségre. A tengerszint drasztikus emelkedése több mint 410 millió ember a megélhetését fenyegeti. A globális problémára az építészek világszerte egy lehetséges választ javasoltak: úszó városokat.
A vízen élés jövője radikális változásnak tűnik ahhoz képest, ahogyan ma élünk, a népi példák azonban ennek ellenkezőjét bizonyítják, és inspirációt nyújtanak arra, hogyan alakulhatnának városaink. Miközben a világ vezetői a COP27 klímacsúcson Egyiptomban megvitatják az éghajlatváltozás elleni fellépés módozatait, az ArchDaily magazin a radikális vízalapú települések koncepcióját boncolgatta.
Az úszó fejlesztések bőséges helyet biztosítanak az élelmiszertermelés számára, valamint segítenek a közösségeknek alkalmazkodni a fokozódó éghajlati hatásokhoz, például az áradásokhoz, amelyek megtizedelik a mezőgazdasági terméshozamokat. Az úszó városok biztonságosabb, éghajlatváltozással szemben ellenálló környezetet jelentenének az árvíz sújtotta közösségek számára. Az előrejelzések szerint ugyanis olyan speciális szerkezetekkel rendelkeznek majd, amelyek alacsonyan tartják a súlypontot, így védve őket az erős hullámoktól, áradásoktól, cunamitól, sőt még a hurrikánoktól is.
A szokásos civilizációs narratíva szerint az első emberi települések a víztestek, mint folyók, tavak, vizes élőhelyek és tengerek közelében virágoztak. A nomádok a vadászathoz, a mezőgazdasági közösségek pedig a földműveléshez igényelték a vizet, saját hidratációjuk mellett, ami elengedhetetlen a túléléshez. A föld is ott volt a legtermékenyebb, ahol volt a közelben egy vízforrás. Ennek eredményeként az emberek a szárazföld és a tenger metszéspontjában telepedtek le, és mindkét irányban építették és növelték településeiket. A brunei Kampong Ayer, a lagosi Makoko, a benini Ganvie és a mezopotámiai mocsarak bepillantást engednek a víz közepén élő életmódba, és kiindulópontot nyújtanak, hogy elképzeljük, hogyan alakítanák életünket az új tengeri települések.
A tengeri városok korszerűbb elképzelése az 1960-as években kezdett kialakulni Buckminster Fuller Triton City és Kenzo Tange Tokiói-öböl tervével. Ezek az utópisztikus projektek a vízi építészet meglévő elképzeléseit fejlesztették tovább, melyek modern kényelmi szolgáltatásokat, fejlett mobilitási hálózatokat és rendezett növekedést javasoltak.
A vernakulárisan épített vízi építészet általában olyan tektonikából állt össze, mint a gólyalábas házak, és újabban az üreges műanyag elemekből készült úszóképes vázak. A modernista korszakban kínált idealista szerkezetek acélból készült úszószerkezeteket mutattak be, és az épületek víz felett tartásának új módszereit kutatták.
