A kortárs építészeti fenntarthatóságot gyakran univerzális kérdésként fogalmazzák meg, ami olyan szabványos megoldásokhoz vezet, amelyek a hatékonyságot helyezik előtérbe a kontextussal szemben.
Az építészet azonban eredendően helyspecifikus – az épületek kölcsönhatásba lépnek helyi klímájukkal, domborzatukkal és kulturális örökségükkel, így személyre szabott válaszokat igényelnek. Ahelyett, hogy általános fenntarthatósági ellenőrzőlistákra hagyatkoznának, az építészek egyre inkább magukévá teszik a Genius Locit – a „hely szellemét” –, amelyet Christian Norberg-Schulz fogalmazott meg.
Ez a filozófia azt állítja, hogy az építészetnek ki kell emelkednie a környezetéből, a helyi anyagok, a környezeti feltételek és a kulturális jelentőség által alakítva.
Ez a nézet megkérdőjelezi az általánosított zöld technológiák széles körű alkalmazását. Egy megalapozottabb, lokalizáltabb megközelítést támogat, ahol a fenntarthatóság nem csupán technikai, hanem kulturális és környezeti szempont. Aldo Rossi neoracionalista munkái, mint például a San Cataldo temető és a Teatro del Mondo, jól példázzák, hogy az építészet hogyan lehet egyszerre modern és mélyen kontextuális.
Jean Nouvelhez hasonló neves építészek kritizálták a globalizált építészeti gyakorlatokat a helyi identitás erodálása miatt. Louisianai kiáltványában Nouvel a költői, reszponzív dizájnokat támogatja, amelyek tükrözik egy hely egyedi esszenciáját – a széltől és esőtől a színekig és karakterekig. A cikk eredetileg a www.kp.hu weboldalon jelent meg. Kattints ide a folytatásért!
