Ősi vízkezelési technológiák amiknek helye van a jövő fenntartható építészetében
A vízhez való alkalmazkodás az emberiség egyik legősibb, ugyanakkor máig aktuális kihívása. A klímaváltozás okozta áradások, aszályok és tengerszint-emelkedés próbára teszik a modern infrastruktúrákat, miközben évszázados, sőt évezredes technológiák ma is működőképes megoldásokat kínálnak.
Az őslakos közösségek építészeti és tájépítészeti rendszerei azt bizonyítják, hogy az ember és a természet együttműködésén alapuló megoldások nemcsak fenntarthatóbbak, hanem ellenállóbbak is.
Irán sivatagos területein a yakchal földépítmények a passzív hűtés ősi példái, míg Tunézia lagúnái és a ramli gazdasági rendszer a vízszint-ingadozások termőfölddé alakítását demonstrálják. Goa partvidékén a sólepárlók és halastavak többfunkciós, szezonálisan változó rendszert alkotnak, míg Észak-Amerika partvidékén a kőből rakott halgátak és kagylókertek az élőhelyek védelmét és fenntartható halászatot szolgálják.
A prekoloniális Mexikóváros chinampái és a dél-amerikai Titicaca-tó Uros népének nádszigetei a vízen való önfenntartó életmintákat szemléltetik. Hasonlóan, Dél-Kína és Banglades lebegő mezőgazdasági rendszerei a természetes anyagáramlás és a vízszinthez igazodó gazdálkodás ősi példái, amelyek a modern városi vízgazdálkodás és fenntartható építészet számára is inspirációt nyújtanak. A cikk eredetileg a www.kp.hu weboldalon jelent meg. Kattints ide a folytatásért!
